Amikor a környezet hatása az erősebb…
Sokszor észre sem vesszük, mennyire a helyzet követelményeinek megfelelően viselkedünk, azért hogy elfogadjanak minket, tartozzunk valahova, ne lógjunk ki a sorból.
Egy kevésbé forgalmas útszakasznál kivel ne fordult volna már elő, hogy bár a lámpa még nem váltott zöldre, mégis elindult, hiszen a többi várakozó járókelő is ezt tette mellette. Kellemetlen, ha nincs szemetes, de könnyebben kieshet kezünkből a csikk, ha nem az az első a földön. Pesszimista lenne a kép, és túlzó, hogy helyzetek szorításában vergődünk, de kutatások sora bizonyítja, hogy sok esetben túl nagy magyarázó erőt tulajdonítunk a személyiségnek, és elsiklunk a helyzet ereje mellett, főleg akkor, ha a többiek viselkedésének értelmezésébe bonyolódunk.
A freudi ösztönökön túl
Ha az egyetemen megkérdezem a hallgatókat, miért jelentkeztek pszichológia szakra, biztos, hogy minden csoportban akad, aki azt mondja, szeretné jobban megismerni az embereket. Tudni, hogy mi hajtja őket, miért viselkednek úgy ahogy. Ködös tervek első hallásra, de tulajdonképpen ez a pszichológia tudományának mozgatórugója is, valamit megállapítani, és a világ elé tárni az emberről, akit megfigyelünk, és aki önmagára is állandóan reflektál.
Ha asszociációkat kérek a pszichológiával kapcsolatban, nincs olyan év, hogy valaki ne említené meg Freud nevét. Nem véletlen, hiszen hatása óriási volt; alapjában rengette meg azt az emberképet, ami a 19. századból ránk maradt, miszerint az ember racionális, tudatos, gondolkodó lény. Pszichoanalitikus olvasatban – amit Freud is képviselt – ösztöneink vezérelnek minket, sorsunkat nem a görög mítoszok istenei, hanem saját tudattalan késztetéseink határozzák meg. Cselekedeteinket képesek vagyunk megmagyarázni, de a valódi okok a mélyben, a tudatalatti rejtekében lapulnak. Ezeket előhozni esetleg terapeutánk képes, akihez akkor fordulunk, ha érezzük, nincs minden rendben, ellentétes késztetések rángatnak ide-oda minket, és nem találjuk az utat életünk sűrűjében.
Mi vezérel bennünket?
A tudatalatti, ösztönök, elfojtások hármasán kívül azt hiszem, kevesebb figyelmet kapnak a helyzeti tényezők, pedig hatásuk éppen olyan izgalmas, mint a freudi ösztönöké. A szituációknak hatalmas ereje van. Sokszor észre sem vesszük, mennyire egy bizonyos helyzetnek megfelelően viselkedünk, azért hogy elfogadjanak minket, tartozzunk valahova, ne lógjunk ki a sorból.
A szociálpszichológia az a terület a pszichológia tudományán belül, amely azzal foglalkozok mások jelenléte hogyan hat az egyén viselkedésére, akkor is, ha az a másik esetleg nincs is személyesen jelen. Az alábbiakban egy olyan kutatást szeretnék bemutatni, amely alapjában átírhatja azt, mit is gondolunk az emberről, és feltehetjük magunknak a kérdést, mi vajon hogyan döntöttünk volna egy tulajdonképpen jelentéktelen helyzetben, ahol az egyedüli tét, hogy ki merjük-e mondani, ami a szemünk előtt van.
Az a bizonyos birka-szellem
Solomon Asch az ötvenes években egyszerű feladatot adott a vizsgálatában részvevő személyeknek. Észlelési feladatnak álcázva egy egyenes vonalról kellett eldönteni, hogy a másik három közül melyikkel egyezik meg hosszúsága alapján. Szó sem volt illúzióról vagy szemfényvesztésről, a válasz annyira egyértelmű volt, hogy akinek nincsenek látási problémái, helyesen kellett (volna), hogy válaszoljon. Az ítéletet a részvevő azonban nem négyszemközt osztotta meg a kutatóval, hanem egy csoportban- ahol rajta kívül 8 másik személy volt jelen- kellett kimondania a helyes választ, azt azonban nem tudta, hogy társai nem vele együtt érkeztek a vizsgálatra, hanem beépített emberek.
A vizsgálatban a beavatottak szólaltak meg először, és tizennyolc esetből tizenkét alkalommal egyértelműen rossz választ adtak, és ez hatott a vizsgálat résztvevőjére is, még egy ilyen egyszerű észlelési feladat esetében is. Minden csoportban csak egy kísérleti résztvevő volt jelen. Hihetetlennek tűnik, de a résztvevők háromnegyede legalább egy alkalommal rossz választ adott, ötven százalékuk pedig hat vagy több alkalommal a nem megegyező hosszúságú vonalat választotta, tehát hibázott.
További kutatásokból kiderült, hogy már három beépített ember elég volt ahhoz, hogy jelentősen növekedjen a hibás válaszok száma, azaz a konformitás gyakorisága, amit hétköznapi szóval birka szellemnek, sorba való beállásnak nevezünk. Az utólagos kikérdezésből kiderült, hogy valaki félt, hogy a többiek előtt megszégyenül, más pedig egyszerűen nem hitt a szemének.
A valódi, belső késztetések meginognak
Másik oldalról a megtévesztettek aránya nem volt száz százalék, megjelentek olyanok is, akik kiálltak véleményük mellett, és nem érdekelte őket mások ítélete az adott témában. A kutatásból azonban egyértelműen látszik, milyen erős hatást gyakorol ránk társas környezetünk, ráadásul ez egy világos, egyszerű helyzet volt, a csoportnorma erején kívül semmi külső tényező nem kényszerítette a tagokat arra, hogy valódi, belső késztetéseik ellen tegyenek.
Mindenki szeret úgy gondolni magára, mint önálló gondolkodó lényre, aki kiáll igaza mellett, és saját belső iránytűjére hagyatkozva hozza meg szabadon ítéleteit, és hüledezik mindenki máson, aki nem ilyen. Vajon tényleg mindig ekkora a szabadságunk? Vagy környezeti hatások kereszttüzében botorkálunk és mindent megteszünk azért, hogy akár egy „véletlenszerűen” szervezett csoport elfogadott tagjai legyünk? Melyek azok a helyzetek, amikor inkább szemet hunyunk, félretesszük saját véleményünket, és akarva akaratlan sodródunk az árral?
Dombi Annamária – pszichológus
Kapcsolódó cikkek
« Kék lagúna design – egy cseppnyi tenger Csodaszép föld alatt rejtőző barlangi tavak »
